Megnéztük: Yu-Gi-Oh!: The Dark Side of Dimensions

Yu-Gi-Oh!: The Dark Side of Dimensions

Örülhetnek az első Yu-Gi-Oh! sorozat rajongói, a legújabb filmben  visszatér Yugi, Seto és a többi régi ismerős egy újabb kalandra. Viszonylag spoilermentes Yu-Gi-Oh!: The Dark Side of Dimensions kritika.

Előszó

Még középiskolás voltam, amikor végigsöpört a nagy Yu-Gi-Oh! láz Magyarországon is. Nagyon kedveltem az animét, és talán még jobban a kártyajátékot. Aztán véget ért az első sorozat, és indult a GX, amire már csak fél szemmel figyeltem, azt sem sokáig. Elveszett belőle az a varázs, ami az elsőben tetszett. A mítoszt felváltotta az iskolai versengés, a régi szereplők szinte mintha nem is lettek volna soha. Aztán a további sorozatokba már bele sem kezdtem. Csak annyit láttam belőlük, hogy az egyre extravagánsabb frizurák mellé egyre extrémebb párbajhelyszínek és egyre inkább feltápolt lapok és idézések születtek.

Nem kicsit örültem meg tehát, amikor megtudtam, hogy megjelent a Yu-Gi-Oh!: The Dark Side of Dimensions, melyben az első sorozatból ismert arcok tűnnek fel újra.

Mielőtt belefognék azonban, fontos, hogy mindenki megértse, a Yu-Gi-Oh! középpontjában a kártyajáték áll. Míg a legtöbb animében elképzelhetjük, hogy a sztori mellett / mögött / fölött ott áll egy királyság, kormányzat vagy valami hasonló, amire a való életből tudunk asszociálni, addig a Yu-Gi-Oh! világát egyetlen dolog irányítja: a kárya. Az animében a kártyajáték dönt életről, halálról, békéről, háborúról és még a mindennapi életről is – Domino City-ben nem kaphat lakcímkártyát, akinek nincs paklija.

Ha ezt sikerül elfogadni, csak akkor érdemes belevágni ebbe a filmbe.

A film az eredeti sorozat vége után hat hónappal játszódik. Miután a Fáraó eltűnt, Yugi Mutou és barátai újra normális életet élnek. Azonban minden megváltozik, amikor megjelenik egy különös osztálytárs Aigami, akinek köze van a Fáraó otthonához. Ezalatt Seto Kaiba, miután elveszítette igazi riválisát elkezdi felkutatni az Ezeréves Kirakóst. Emiatt azonban több oldalról is konfliktusba keveredik…

A Yu-Gi-Oh!: The Dark Side of Dimensions rettentő hosszú, 131 perces kaland. Ennek megfelelően tele van expozícióval, mely tartalmaz mítoszt, jövendölést, technoblablát és spirituálisblablát, mindezt nyakon öntve egy kis pátosszal.

A film próbál lépést tartani a valódi technológiai vívmányokkal – nem mintha akár az eredeti technológiai szintjét elértük volna – így újabb Kaiba találmányok kerülnek elő többször is a filmben. Kezdetnek ott az űrállomás, ami mellesleg egy lifttel csatlakozik a Földhöz, aztán pedig a VR / holograkifa / felhőtárolás-alapú párbaj, amelyhez már fizikai kártya sem szükséges.

Mindez persze remek alapot szolgáltat arra, hogy az animáció készítői Studio Gallop és Nihon Ad Systems megcsillogtassa mit tud. És ez nagyon beválik, mert a film folyamatosan csodálatos. A Naprendszertől kezdve, a sivatagon át, a templomig és a különböző Kék Szemű Hósárkányokig fantasztikus animációt tettek le az asztalra.

Sőt, nem csak a sárkányok, hanem a többi szörny is remekül fest a képernyőn, még akkor is, ha többnyire igen rövid időre tűnnek fel. Nem mintha nem lenne elég párbaj, mert abból van bőven – összesen négy fő csata – de azok nagyon nagyon pörögnek. Mire megértenénk az új típusú duel szabályait, már két lépéssel lemaradtunk.

Sajnos azonban nem tudja levetkőzni a film a szokásos mantrát: valaki hátrányba kerül a párbajban, de felfed egy csapda lapot és visszaveri az előnyben lévőt, aki cserébe aktiválja egy kártyája képességét, amivel még nagyobb bajt okoz. Az igazság kedvéért hozzáteszem, legalább egy duel nem úgy ért véget, ahogy vártam, szóval csak háromban nem lepődtem meg.

A szereplők:

Fél évvel járunk a Yu-Gi-Oh! vége után, Yugi már Atem nélkül éli mindennapjait, de mellette megjelenik újra Joey, Tristan, Tea, Bakura, valamint a Kaiba testvérek Mokuba és Seto is.

Kaiba rajongók kérem forduljanak el erre a bekezdésre: Seto ennyire elmeháborodott még sosem volt. A fickó végig annyira nem szimpatikus, hogy az már fáj. Az még hagyján, hogy megszállott, de hogy emellett gyakorlatilag egy diktátor is – az animében is elhangzik – aki kiskirályként uralkodik Domino City felett, melynek minden lakóját megfigyeli, az már egyáltalán nem azonosulható. Végig Lex Luthor jutott róla eszembe. Meglepetésre ráadásul Mokuba is hasonlóan kezdi felvenni a szemétláda tulajdonságokat. És persze mindezzel főhősünknek Yuginak látszólag semmi baja.

Joey, Tristan és Tea másodhegedűsként hozzák a szokásos formát, Bakura egy kicsit többet szerepel, és még a főszálhoz is kapcsolódik, szóval nem megyek bele a részletekbe.

A régi arcok mellé egy új gonosz dukál. Azazhogy… A filmben nincs egyértelmű gonosz. Ha akarom, azt mondom 3 gonosz van, ha akarom, akkor 1, és tetszés szerint válogathatunk legalább három karakter között erre a szerepre. Így tehát főhös is lehet egy, lehet kettő, de lehet akár három is a flmben, ez nézőpont kérdése. És mielőtt azt hinné valaki, hogy ez gáz: szerintem nem. Nagyon jól áll egy anime filmnek, hogy nem egy előregyártott gonosz arc jelenik meg, aki elejétől a végéig szemétkedik a főhösökkel. Ehelyett különböző motivációk csapnak össze vagy haladnak egy ideig egymással párhuzamosan; ahogy éppen kijön a lépés.

Az új szereplők ennek megfelelően nagyon jól kidolgozott, érthető motivációval rendelkező, többidimenziós (nem szóvicc) karakterek. Amikor a néző azt hinné már mindent tud róluk, még egy nyuszi előkerül a kalapból… és még egy és még egy… és egyébként lassan sajnos ez is unalom tárgyává válik.

Mellettük még feltűnnek az Ezeréves Tárgyak is, és viszonylag fontos szerepet kapnak a sztori alakulásában.

Verdikt

A film tehát hosszú. Teli van cselekménnyel és meg van hintve egy rakat párbajjal. Sajnos azonban unalmas. A negyedik párbajra már úgyis tudjuk, hogy mi lesz a vége. Az, hogy egyre erősebb és csalafintább lapok kerülnek elő nem egész 10 másodpercre sajnos eddigre nem viszi el a hátán a sztorit, főleg, hogy már 2 órája ülünk előtte. Emellett annyira bevadul a fő szál, hogy legalább egy mellékszál nem talál egyértelmű lezárásra. Ez lehet, hogy elsőre nem is tűnik fel, de a film végeztével átgondolva a helyzetet, csak eszébe jut az embernek, hogy valami a levegőben lógva maradt. A befejezés egyébként kerek, egész, de nyitva van hagyva egy esetleges folytatásnak – és még több technoblablának.

Minden negatívumával együtt tehát a Yu-Gi-Oh!: The Dark Side of Dimensions filmet leginkább akkor ajánljuk, ha valakinek nosztalgiázni támad kedve és nem bírja mással lehűteni, mint egy rettentően nagy adag Yu-Gi-Oh! filmmel. Aki erre vágyik, nem fog csalódni.

Aki viszont nem látta az eredeti sorozatot, az kerülje, mert elképzelhető, hogy nem ért meg belőle semmit.



5 Comments on "Megnéztük: Yu-Gi-Oh!: The Dark Side of Dimensions"

  1. Nekem nagyon tetszett ez a film. Mármint sokkal jobb volt, mint a legtöbb shounen movie. Pont azért, mert hozzátett valamit az eredetihez és képes volt meglepetéseket is okozni, nem is egyet (pl.:a váltakozó főgonoszok, Bakura múltja…stb). Viszont, mint kártyajáték promóció kevésbé volt működőképes, mint bármelyik kínai utángyártott sorozata. A teljes szabályrendszert felrúgta, még jobban is, mint az eredeti sorozat, ami azért nagy szó.

    Mondjuk én pont a Kaiba szálat bírtam benne. Konkrétan bekattant Atem túlvilágra kerülése után. Seto a maga módján gyászol és mivel egy zseni ezért bármint képes replikálni vagy teremteni. Van egy monológja, amiben ki is fejti, hogy istennek nincs fantáziája, hogy ennyire unalmas világot teremtett, de neki azért akad, ezért ő a főgóré. Mégis, mikor Atemet teljesen lesikerül másolnia, akkor sem elégedett, mert nem az igazi, mert hiányzik belőle valami (pedig a hologram is beszólogat neki; teljesen úgy viselkedik, mint az eredeti; még a haja is ugyanolyan; meg szerintem nem egyszer el is verte Setot). Szóval Atem eltűnésével egyszerűen megszűnt számára a fék. Hiába ő a világ ura, ha ez nem teszi boldoggá, hiszen van valaki, akit soha nem győzött le és ez jól van így. Yugi próbál neki segíteni, elmagyarázni, hogy hagyja már békében nyugodni Atemet, mert a fáraónak és mindenkinek így lenne a legjobb. Persze Kaibáról van szó, szóval megoldja. Respect neki. Nem számoltam arra, ami az utolsó jelenetben jött. Azért írtam ennyit erről, mert számomra logikus volt az, amit itt leművelt.

    Jut eszemben tudtad, hogy mikor elvileg meghalt Superman, akkor Lutor készíttetett róla egy klónt, aki kezdetben betöltötte a hős helyét? A dolog pikantériája, hogy Superboy DNS-be Lutor keverte a sajátját is. Szóval tetszik a hasonlatod, hiszen nagyon találó Kaiba esetében.

  2. Tudtam, szeretem Supermant 🙂

    A Kaiba szálat tekintve, igazad van, érdekes volt, sőt, az egész sztori mozgatórugója. Ezért nem is mondanám, hogy magát a szálat nem bírtam, inkább csak magával Kaibával volt gondom. Nem élnék Domino City-ben, na 🙂

    Az “Atem” – Kaiba ellen a “templomban” volt a legjobb párbaj, utána a Dimenziós Párbaj szabályokat kicsit nehezen fogadta be az agyam. A végén legalább kétszer úgy számoltam, hogy Yuginak annyi, de nem…

    Az utolsó jelenet valóban a semmiből jött. Nem olvastam utána, hogy terveznek-e folytatást, de ha igen, kíváncsi lennék, innen hova lehet tovább vinni.

  3. Tény, hogy Kaiba soha nem volt normális, bár messze a legirritálóbb a 1999-es változatban. Itt legalább érdekes a maga módján. Mondjuk ő mindig is olyan paródiába hajló ellen volt a belépőivel meg a hülye ruháival együtt. Nem is beszélve a szövegeiről. Az abridged-ben nem sok mindent kellett nála átírni ez is tény. Talán ami miatt én egy kicsit jobban megbocsájtóbb vagyok vele szemben, hogy stílusos antagonista, nem olyan “tedd ki hagy hűljön, aztán gyorsan felejtsük is el” fajta, mint a jelenlegi kollégái shounen fronton.

    Mondjuk én nem csak Domino City-ben nem élnék, hanem pl.: az One-Punch Man vagy Hunter x Hunter világát is messziről elkerülném. Bár úgy tűnik itt legalább a diktátor dimenzión belüli pályára állt 😀 Szóval van még remény.

    A párbajokkal kapcsolatban: engem ott vesztett el a film, amikor Kaiba előkaparta Obeliszket a homokból vagy a fene tudja honnan. Az nagyon WTF pillanat volt és utána is csak kapkodtam a fejemet, hogy mi a fene történik. Szóval, mint kártyajáték promóció nem nagyon működött a film, még ha minden más fronton átlag feletti is volt szintén shounen mércével mérve.

  4. Promóciónak valóban nem volt jó, de legalább újranyomhattak egy csomó lapot az eddigi rajongóknak, köztük a semmiből előszedett Obelisket is 🙂 Ra-t és Slifert bezzeg kihagyták.

  5. Na igen, annak a két kártyának én is jobban örültem volna, mint az alma magician girl-nek vagy a lovecrafti Cthulhuknak 😉

Szólj hozzá

Az email címed nem tesszük közzé.


*